A Magyar Fesztivál Szövetség szerint 3-400 olyan magyar fesztivál van, amely joggal érdemelne állami hozzájárulást. Ha ezek mindegyike méltó minőségű programsorozatot szeretne rendezni, akkor az összköltségvetésük elérné az 5-6 milliárd forintot. A szakma általában (és durván) 25 százalékos állami támogatással szokott számolni – vagyis optimális esetben 1,4-1,5 milliárd forinttal már elégedettek lennének a fesztiválszervezők. Ehhez képest ennek nagyjából a fele jön össze a pályázati forrásokból. Ráadásul – ez megint csak az MFSZ számítása – a mondott pénz nagyobb része adók és különféle járulékok formájában visszakerülne a központi költségvetésbe, tehát senki sem veszítene, sőt.
A regisztrációs és minősítőbizottság szerint Magyarország legkitűnőbb művészeti fesztiválja (többek között) a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Művészetek Völgye és a Veszprémfest, valamint a Pécsi Országos Színházi Találkozó. A kiváló gasztronómiai fesztiválok között van például a Békéscsabai Kolbász Fesztivál, a Budavári Borfesztivál vagy a Bajai Halfőző Fesztivál, a „speciális” kategóriájában pedig például a szegedi Hungarikum Fesztivál, a Debreceni Virág Karnevál és nyíregyházi Vidor (Happy Art) Fesztivál került a legjobbak közé. A folklórfesztiválok közül kiváló minősítést kapott a százhalombattai Summerfest és a Mesterségek Ünnepe is.
Nehéz lenne az elmúlt húsz év történetét megírni a fesztiválok története nélkül. A Sziget, a VOLT és számos rokonuk elindulásával ugyanis társadalmi szinten változott meg a kultúra felfogása. Miközben nemcsak megteremtették saját közönségüket, hanem új réteget hoztak létre, az új középosztály egy különös szeletét: a fesztiválozó ifjúságot.
A nyolcvanas években a fesztiválok második nyilvánosságként működtek, ahol a politikai szinten nemkívánatos fekete bárányok léphettek fel. Ez a fajta alternatív nyilvánosság a kilencvenes években is megmaradt – magyarázza Jávorszky Béla Szilárd, akinek nemrégiben jelent meg könyve a Sziget húszéves történetéről. Csakhogy ekkor már nem a politikailag mellőzött zenekarok kerültek előtérbe, hanem olyan, a közízlés peremére sodródott underground együttesek, amelyeket nem játszott túl sűrűn a rádió. A Szigethez hasonló fesztiválok emelték a fősodorba és tették egész nemzedékek számára megkerülhetetlen zenekarrá a Kispált, a Tankcsapdát, a Nyerset vagy az Anima Sound Systemet. És nyitották ki a fiatalok számára a nagyvilágot. Vagyis nem csupán formálták az ízlést, de nagy szavakkal szólva újfajta popzenei kánont állítottak fel.
A magyar ízlésre optimalizált VOLT-on 5 % alatt van a külföldiek aránya. A Balaton Soundon ez az arány már 20 % (köszönhetően annak, hogy az elektronikus zene műfaja viszonylag fiatal), míg a Szigeten 55 % (a bérletesek között 85 %).
Abban viszont elvitathatatlan jelentőségük van az effajta rendezvényeknek, hogy kineveltek több generációt, amelyek számára a nyári fesztiválozás már nem csupán szórakozás, hanem életforma. Ezért is lehet, hogy hiába van túlkínálat, az ország a méretéhez és fizetőképes keresletéhez képest sokkal több fesztivált tud eltartani. A szomszédok közül egyedül Ausztria mutat fel ilyen sokszínű és gazdag kínálatot. A nagyságrendi különbség annak is köszönhető, hogy Magyarország hamarabb érzett rá az akkor még homályos, ám annál erőteljesebb igényre, és sokkal hamarabb alkalmazkodott ehhez, magyarázza Gerendai.
– A rendszerváltás elfeledkezett a fiatalokról – mondja. A kilencvenes évek elején egyszerűen fogalmuk sem volt, hogy miként töltik el a nyarat. A korábbi lehetőségek érvénytelenné váltak, a szabadság meg túl sok utat kínált. A „kell egy hét együttlét” épp ezt az űrt kívánta betölteni. A közösségi szórakozás mikéntjét mutatta fel: egyszerre lázadót és szórakoztatót. (Forrás: MTI, 2012.07.01. - 07.25., Népszabadság, 2012.06.27.)